Ez volt a heti kedvenc, nanáááá, hogy drótozva. Vénusz kelyhe. :)))
Cudar egy hét ez, a legsúlyosabb a társasház közgyűlése volt. A lakónénik anno megértették mit akarok, emelgették a kezüket, tudták hogy amit lehet, azt megteszünk a házért. De az örökösök rettenetesek! :O
Még meg se szárad a pöcsét a tulajdoni lapon, de már követelnek. Tatarozást, pince felújítását, mindent. Ja! De magasabb közös költséget nem akarnak fizetni! És ilyen carozásokkal mennek el órák! :(
Aszongya... Az anyja emlékét sérti, hogy még az ő neve van kint a kaputelefonon és a postaládán. :O
Közös képviselőnk igazán türelmes, oké... Kicserélteti a kaputelefonon a táblát, de a postaláda magánügy. MIAAAZHOGY? És az örökös vitázik, és mondja... Rászóltam, elhallgatott nagy sértődötten. Öt percig! :(((
Meg a galambok! Azokon mindig megy a siránkozás... Tetőháló kell! Mérgezzük meg őket! :O Ki kell lőni őket!
Persze titokban mind eteti szerencsétleneket... Tubi, tubi... :))))
Az van még, hogy az akupunktit megúsztam. Gábor járt az angyaldokinál, hozott csodabogyót, reggelre rendbe is jöttek a hangszálaim. :))) Küldött még a doki immunerősítő bogyót, koronavírus ellen. Hát az egy lórúgás! Úgy érzem magam tőle, mint egy húszéves. Ki tudnám rúgni a ház oldalát. :)))
Ennyi mára, és retró napló. 2012-ben naplósorozatot írtam a félresikerült utazásaimról, volt néhány elképesztő helyzet! :)))
Ez valamikor 2002 környékén történhetett...
Repülővel mentem Enrico-hoz, de hazafelé Bolognában akkora hó esett, hogy megszűnt a légi forgalom. Én még ekkora havazást nem láttam!
Átvittek Milánóba busszal, ott már hatalmas tömegek tolongtak a pultoknál, hát mondom... Hogyan jutok én haza? Álltam a sorban már egy órája, amikor kiabálni kezdett egy semmi kis ember, a nevemet. Hogy telefonáltak, menjek vele. Hááá mondom! Hova?
De ez csak hadarta, hadarta, gyerünk, gyerünk!
Jó. Menjünk...
Folyosók, ellenőrzés, folyosók, végül felsikerített egy gépre. Hogy én most menjek. Zürich! Arrivederci!
És kérem a kezembe nyomott egy sajtpapírt. Valami kézzel írott szart. Hát mondom ez hülye! Tenagyatyaég! Hogy jutok én haza? :O
Mindegy, akkor legyen Zürich! Első osztályon volt csak hely, kaptam mini italokat (akkor még azt is adtak), megvacsoráltam, és már ott is voltam Svájcban.
Na jó... de hogyan tovább? Olaszul is alig gagyogtam még, németül még annyit se... Mindenesetre sorban álltam, oda is jutottam a pulthoz, még köszönni is tudtam... de most hogy magyarázzam tovább, hogy Bologna, Milánó, hó, meg sajtpapír? És Budapest? Mondtam angolul, olaszul, magyarul össze-vissza, mutogattam a sajtpapírt, a csaj csak mosolygott, és verte a számítógépét.
Én meg már pánikban kezdtem lenni. Lecsuknak. Kitoloncolnak. Felakasztanak. Hol lehetnek a csomagjaim? Majdnem elsírtam magam, egyre hangosabban mondtam, hogy Budapest, és haza szeretnék menni...
És akkor nagy sokára a csaj kifogástalan magyarsággal átadott egy beszállókártyát:
- Jó utat kívánok!
A sajtpapírt sose tudtam megmagyarázni. Azt se, hogy ki telefonálta körbe a világot az érdekemben.
Mindenesetre felhívtam a Gábort, ő vigyázott Horrorkára. Azt se tudta mi van velem...
Hát mondom... Mi lenne? Beugrottam Svájcba hazafelé, veszek némi csokit, meg kinéztem egy órát magamnak. :)))
Az óra máig meg is van... A csoki csak három napig tartott, pedig emberes mennyiség volt.
És ez még a szolidabb történet, Rómában le is csuktak. Majd ezt is elmesélem.