Sokat nézegettem az elmúlt két napban régi fotókat… Ő Dió!

Szóval elindult a november, azonnal szét is esett a hét rendesen az ünnepek miatt, nem lehet előre tervezni semmit, ráadásul itt volt az óraátállítás is, mindenki mindennel el van maradva, utálom. :(((

Mindenesetre a Gábor megjött hétfőn a Mirákulumból borostásan, volt 24 óránk, beszélgettünk sokat. A halottainkról is. Mi már nagyon sokat temettünk azok közül, akiket szerettünk, vagy kedveltünk.

Ilyenkor mindig felemlegetjük a szép élményeket, és milyen feledékeny az ember… Az istennek se jutott eszembe a méregerős olasz boszorkányfőzet neve, a neten kellett rákeresnem! :)))

Tabitha (Puncsa) barátnőm jött egyszer hozzánk látogatóba két napra, a Gáborék lakásában tanyáztunk, este a Gábor elvitt minket vacsorázni, utána a Kertemben iszogattunk, hangulatos, meleg nyári este volt. Hazafelé sétáltunk, a T-mobil ott promózott a ligetben, rózsaszín világító labdákat osztogattak, szereztünk mi is egy párat… Aztán Puncsával ketten kiültünk Gábormama konyhájába, és hajnalig beszélgettünk. Jégbe hűtött Stregát ittunk illedelmes apró stampedlikből, és hatalmasakat nevettünk. Csodálatos emlék! :)))

És még egy italos emlék. Dió, az én agyontetovált, félelmetes kinézetű, vajszívű barátom szerette  a whisky-t. Akkor még én is szerettem. Azidőtájt nagyon sokat kerestünk a Gáborral, úgyhogy karácsonyra kaptam tőle egy ötliteres, állványos Chivas regalt… Onnantól a Dió hetente egyszer-kétszer felugrott munka után „ötórai teára”… Ez fontos is volt, akkor még kiskamasz volt Horrorka, nem bízott még a Gáborban, kellett neki egy apapótlék, vagy felnőtt titokgazda, aki modern, laza. Súgott-búgott a Dióval, imádták egymást… Szegény Dió emlékét egy apró tetkó őrzi Horrorkán, ő harcolta ki nálam, hogy engedjem. :)))

Mindkét barátunkat télen, hóban, mégis hatalmas sokaságban temettük, a Diót az olvasói búcsúztatták, blogger volt, és nagy fórumozó a net kezdete óta, pont olyan ősi netcsavargó mint én. Ahol én voltam, oda jött ő is, és fordítva. :)

Kint, a sírnál, a fagyban egy barátja elővette a trombitáját, és eljátszotta az Il Silenzio-t… Addig nem sírt senki, mire vége lett az zenének, és felemeltem a fejemet, szinte mindenkinek az arcán csorogtak a könnyek.

Amikor Puncsától búcsúztunk, akkor akkora volt a tömeg, hogy messze a sírok közt is álltak a volt tanítványok, még külföldről is hazajöttek néhányan. És mindenki, mintha összebeszélt volna… Hófehér és rózsaszín virágot hozott.

Drága barátok voltak, jól esett róluk beszélni…

Édesapuról nem szóltunk most. Ő annyira része még mindig a mindennapjainknak, annyira elevenen él bennünk, nem kellett külön megemlékezés.

Beszélgettünk még Dédikéről, nagymamámról, lakónénikről, más barátokról, rokonokról. Beszélgettünk. Kicsit velünk voltak.

És az élet megy tovább.