Egyedül is nagyon jó lenni néha, klassz hétvégém volt, drótoztam, fűztem, ettem amikor kedvem szottyant, és olyan filmeket néztem tucatjával, amiktől a Gábornak a haja hullott volna ki. :))) Női nyomozóst, meg régi magyar művészfilmeket, köztük a kedvencemet. Eszkimó asszony fázik. :)))
Új vevő a láthatáron! Butikos, és egyedi dolgokat szeretne... Van-e Betty Boop medálom? Ismerem? Hát... Én ne ismerném? Az első rendelésem közt Kínából 100 darab Betty Boop medál volt. :)))
És Kokopelli? Hát... Szerinted? A kis pajkos istenke! :)))
Lepjem meg... Már át is utalt előleget, kihívás, de élvezem. :)))
Ma aztán mentünk ezerfelé a Gáborral, posta, bank. A szokásos.
Nagyon jó kis helyre járunk bevásárolni, itt most láttam először üres polcokat. :O
Kezd elharapózni a pánik, mi természetesen nem megyünk be a CBA-ba, de az Icamamáék egészen egyszerűen beszorultak, akkora volt a tömeg. :)))
Meghalt a Balsai... Jót vagy semmit. Sok keserű percet szerzett. :(
És meghalt Zana József! Őt nagyon szerettük, rengeteg filmben szerepelt. A szinkronhangok közül ezerből is megismertem az övét. :))) És külön köszönöm neki a fiát. Legyen neki könnyű a föld! :(
Mára ennyi, sok szempontból húzós hét lesz... Egy kis napló még, 2009 karácsonyán írtam:
Dédikém igazi hívő volt, fekete szoknyás, fejkendős özvegyasszony, aki kis lakkcipőivel csak a templomig vagy a piacig topogott, és távol állt tőle minden hívság és kacérság.
Férfi őt szóval se illethette, de engem, a szeretett Pucimáriját már kis koromtól nevelt a férjfogás praktikáira, felvillantva előttem a helyes, a megengedhető és a helytelen viselkedés közti különbséget.
Egy karácsonyi reggelen a konyhában szöszmötölt, a csikótűzhelyet fűtötte, tejet forralt, én az öreg, kopott asztal mellett ültem, eszegettem a kalácsot, és hallgattam a mesét.
A kezekről elmélkedett, megmutatta saját, kurta körmű, ráncos, agyondolgozott, dudorodó erekkel behálózott kézfejét, és még emlékszem a szavaira is szinte:
- Mer' bizony az éjféli misén nem ám a lányok cifra ruháját nézik a fiúk! Nem ám Pucimári! A lányok kezét nézik ők is, leendő napák és ipák is! (anyósok és apósok)!
Mert ha a lány keze sebes, repedezett, lúgmarta, akkor a lány dolgos, hagyománytisztelő, az tudja mi a karácsony. De akinek a keze hófehér, finom... az renyhe! Annak cselédet kell tartani, az nem lesz segítsége a családnak! Ezt jegyezd meg Pucimári!
Még csendben hozzámotyogta azt is, hogy az ilyeneknek a teste is renyhe, nem szeretésre való, de ezt nem értettem, és a pirulás okát se...
Dédikém a kezével búcsúzott tőlem egy rút téli napon. Már akkor régen feküdt, nem is beszélt, a lélegzetért küzdött a parasztház agyonfűtött konyhájában. Illedelmes, csonttá soványodott kezei a dunnán pihentek, és egy hirtelen, görcsös mozdulattól lecsusszant ujjáról a mindig viselt, vékonyka aranygyűrű.
Ugrottak utána sokan. Már ősz hajú gyerekei, menyei, felnőtt unokái, és mi is... az aprónép is a karikát kerestük vidáman, felszabadulva a szokatlan, közelgő gyász sose tapasztalt terhe alól.
Már nem tudom ki lelt rá, de dédike már nem kérte a gyűrűt. Szemével megkeresett, anyám odalökött az ágyhoz. Reszketeg, hideg, pergamenszerű volt dédike keze, ahogy az enyémet fogta, és középső ujjamra csúsztatta a vékony karikát.
De a szeme élt! Nevetett a szeme, és azt mondta nekem:
- Légy jó Pucimári! De amikor nem lehet jónak lenni, akkor légy nagyon okos, és ravasz mint a kígyó Pucimári, mert Szűz Mária köténye bizony sokat eltakar!
Kedvenc szava járásával búcsúzott tőlem Dédike huncut szeme. Hát... ez jutott nekem az eszembe Szenteste reggelén...