Az ünnepeknek már se híre, se hamva, utoljára még a fényfüzér megadta magát, búcsúztunk a karácsonyfával együtt tőle is… El ne felejtsek jövőre újat venni! :)))
És máris éljük a megszokott hétköznapokat, most rettenetesen élvezem a bélyegekkel való molyolást, minden nap egy óra, nem több! Szigorúan betartom… Majdnem. :)))
Megjöttek az első ékszeres vevők is, minden nap tele van, és milyen érdekes a véletlen, megrendelésem is van bélyeges ékszerre. :))))
Az Adobe flash meg kimúlt a világból, egy csomó kedves játékportálomnak annyi, illetve a laptopról, meg okoskáról tudnék játszani, de az valahogy nem ugyanaz.
A hétvége kellemes volt, sokat nevettünk, de nem történt semmi érdekes…
Inkább az előző bejegyzéshez kommentben bemásolt bajai írásról szólnék…
Egy kis nosztalgia. :)))
Citaonica.
Igazából kettő volt belőle, a „nagycsitó” és a „kiscsitó”. Az alvégen. Elvileg a bunyevác közösséget szolgálták, a nagy étterem volt, a kicsi valamiféle fura klubszerűség, otthont adtak táncháznak, mindenféle rendezvénynek is, tartottak bennük prelo-kat, azokat az igazi bajai… talán bálnak nevezhető zenés-táncos bulikat.
Az „Evo banke cigane moj”-t még ma is végigéneklem, mulatós nép a bajai, erről majd írni kell úgyis. :))))
De a rendezvények közt a kiscsitó valamiféle férfiklub is volt, talán kocsmának mondhatnánk, de nem az volt mégse.
Nagy terem, kártya-, sakk- és biliárdasztalok, az udvaron régimódi fa kuglipálya.
Asszonyokat sose láttak szívesen ott, de én valahogy mégis gyerekkoromtól törzsvendég voltam, édesapuval egy-egy átbringázott, átcsavargott délután után bementünk, és mivel minden barátja ott volt, hát bőven jutott nekem is kóla és Sportszelet, szegény nagymamám mérgeskedett is az elmaszatolt vacsorák miatt…
„Nem értem én ezt a Kisklárit, reggelire az asztallábat is befalja, ebéd után kint kell hagynom neki külön egy kis repetát, az „ozsonnát” alig várja, oszt este meg csak csipeget, mint egy princesszin.”
Micsoda kedves emlékem ez!
Már régen Pesten laktam, haza-hazamentem édesapuhoz persze, de valahogy a „kiscsitóra” sose maradt idő.
Tudni kell, hogy édesapu nem volt híve a divatnak, hagyományos Levi’s farmerok oszlopban, kockás ingek, nyáron pólók, és kész… És a kabát! A télikabát! :O
Hát az valami förtelmes volt! :))))
Én még ruhadarabot így nem gyűlöltem. Elegáns angol szövet, az ötvenes években, fiatalemberként varratta, és hordta élete végéig. Minden évben pöpec módon kitisztíttatta, és elraktározta. :O
Amikor kezdett nekem jól szaladni a szekér, akkor persze vettem neki mindenfélét, halálakor még az elsárgult árcimke is rajta volt némelyik ruhadarabon. Mondjuk majdnem mindegyiken. :)))
És teltek az évek, évtizedek… Aztán egyszer a Gáborral mentünk Bajára, rácsörögtem édesapura, merre vagy… Aszongya a kiscsitóban. :)))
Kártyázott az optikussal, a galériással, meg a kamionos Misával. :))) A barátok, négy vénlegény… :)))
Felálltak amikor beléptünk, előjött a kocsmáros is, örültünk egymásnak…Jöttek, lapogatták a hátamat apu régi-régi cimborái rengetegen… Emlékszel-e még rám Kisklári? Hogyne emlékeznék? Mari nena hogy van? Olyan pille-réteseket sütött, még érzem a túrós ízét! Süt még? Süt még, süt… A hátát fájlalja, de süt! Legyen szerencsénk, most érik a barack, mindig szeretted! Másztál a fára mint a kisördög, Peti fiam meg utánad… Meghalt tavaly a szentem, elvitte a rák.
Néztem a megfakult falakat, a megkopott bútorokat, a retró söntést, az elöregedett arcokat…
- Te édesapu! Mindenki ugyanott ül, ugyanannál az asztalnál, ahol húsz-huszonöt éve!
- Hahhh! Bizony! És képzeld! Ugyanabban a ruhában! :)))
Kis nosztalgia… Semmi más. Tünékeny és fura emlék.
Azt hiszem életem leggyönyörűbb ajándéka az édesapám volt.